MTA Nyelvtudományi Intézet Finnugor és nyelvtörténeti osztály

Department of Finno-Ugric and Historical Lingustics, RIL HAS

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Welcome to the Frontpage

Kapcsolat / Contact information

E-mail Nyomtatás PDF

Cím / Address:

MTA Nyelvtudományi Intézet
Budapest 1068
Benczúr u. 33.

Térképcentrum * Google Maps * Яндекс

Postacím / Mailing address:

MTA Nyelvtudományi Intézet
Budapest
Pf. 701/518
H-1399

Telefon és e-mail / Phone and e-mail:

(36-1) 321-4830
(36-1) 322-9297
fgrtort-at-nytud.hu

A munkatársak e-mail címei / E-mails of our staff:

Adamik Béla badamik-at-nytud.hu
Bakró-Nagy Marianne bakro-at-nytud.hu
Cser András cser-at-nytud.hu
Dömötör Adrienne domotor-at-nytud.hu
Fejes László fejes-at-nytud.hu
Gugán Katalin gugan-at-nytud.hu
Haader Lea haader-at-nytud.hu
Oszkó Beatrix oszko-at-nytud.hu
Sipos Mária sipos-at-nytud.hu
Szeverényi Sándor szevers-at-nytud.hu
Várnai Zsuzsa varnai-at-nytud.hu
Wagner-Nagy Beáta wnbea-at-nytud.hu
 

A Nyelvtudományi Intézet honlapja.

The home page of the Research Institute for Linguistics.

 

Módosítás dátuma: 2010. március 01. hétfő, 11:28
 

Mi az, hogy nyelvrokonság?

E-mail Nyomtatás PDF
A mindennapokban is megtapasztalhatjuk, hogy a nyelvek változnak. A legszembetűnőbb, hogy új szavak jelennek meg (dévédé, kékhalál), a régi szavak új jelentést nyernek (egér, sirály), szavak eltűnnek (a nagyi még mondja, hogy sezlony, mi már nem), bizonyos nyelvtani szerkezetek megváltoznak (régen csak azt mondtuk: el kell mennem, ma már egyre többen használják az el kell (, hogy) menjek szerkezetet is — vagy kizárólag azt). A hangváltozások kevésbé észrevehetőek, de azért ezekkel is szembesülünk. Az iskolában meg kell tanulnunk, hogy mikor írjunk j-t és mikor ly-t: valaha a két betű két eltérő hangot jelölt, de ma ezeket nem különböztetjük meg. A ly-t mára csak a palóc  és a csángó nyelvjárás őrizte meg. A helyesírás szabályai szerint még másképp írjuk a falut (települést) és a (fehér, magas) falút, de többségünk már azonosan ejti a kettőt. A nyelvek folyamatosan és szükségszerűen változnak. Ez könnyen tetten érhető, ha egy régi magyar nyelvemlék kerül a kezünkbe (pl. a Halotti Beszéd), mennyi mindent nem vagy csak nehezen értünk, másképp mondunk.

A változások azonban nem egyforma sebességgel, nem egyforma irányba mennek végbe. Ez nem is lehetséges, hiszen nincs két ember, aki tökéletesen ugyanazt a nyelvváltozatot beszélné. Még családtagok között is előfordul, hogy valaki olyan szót használ, amelyet a másik nem ismer. Mindannyian hallottunk arról, hogy vannak nyelvjárások, amelyek különböznek egymástól, és gyakran a különböző társadalmi státuszú emberek nyelvhasználata is más. Sőt, szakmai csoportok vagy különbözőképpen gazdálkodó rétegek nyelvhasználata is eltérhet a társadalom többi rétegétől. Általában elmondhatjuk, hogy azoknak, akik sokat érintkeznek, társalognak egymással, a nyelvhasználatuk hasonló lesz, míg az egymással nem érintkezők nyelve folyamatosan más irányba változhat, és egyre távolodhat egymástól. Egy ember azonban több nyelvváltozatot is használ: másképp beszél a városban, mint a falujában, másképp beszél a szakmabeliekkel, mint a kívülállókkal. Ugyanakkor kicsit másképp beszél az, aki csak városban vagy csak falun él. Amíg a társadalomban erős az érintkezés, addig a nyelv viszonylag egységes marad, beszélői nem vagy csak ritkán szembesülnek azzal, hogy nem teljesen ugyanazt a változatot használják.

Ha azonban két vagy több csoport között meggyengül az érintkezés, nyelvük más-más irányba változik, egyre nehezebb lesz közöttük az érintkezés. Alapjában véve kétféle forgatókönyv képzelhető el: vagy teljesen megszakad a kapcsolat a két (vagy több) csoport között, (pl. egymástól távolra vándorolnak, ahogy egyes skandináv őslakosok átköltöztek Izlandra, és mivel ritkán érintkeztek a külvilággal, nyelvük teljesen érthetetlenné vált a többi skandináv számára), vagy a szomszédos települések lakói jól értik egymást, de minél távolabbra mennek, annál nehezebben (Skandináviában ma is ez a helyzet: míg a határ mentén élő svédek és norvégok jól értik egymást, addig a Norvégia vagy Svédország különböző végeiben élő lakosoknak nehéz anyanyelvjárásukon kommunikálni egymással).

Ha a nyelvek nemrég (vagy, mint a svéd és a norvég példája mutatja, nem is teljesen) váltak el egymástól, rokonságukat nem is kell különösen bizonygatni, hasonlóságuk a laikus számára is szembeötlő (azaz bizonyos mértékig külön tanulás nélkül is kölcsönösen érthető). Ez a helyzet Európában a következő nyelvek esetében: germán (a skandináv nyelveken kívül az angol, a német és néhány kisebb nyelv tartozik ide), újlatin (francia, katalán, spanyol, portugál, olasz, román és néhány kisebb nyelv), szláv (cseh, szlovák, lengyel, orosz, belorusz, ukrán, bolgár, makedón, szerb, horvát, szlovén és néhány kisebb nyelv).

Ha azonban a nyelvek már régebben szétváltak, hasonlóságuk nem olyan feltűnő, és rokonságuk csak alapos kutatómunkával mutatható ki. Európában a germán, az újlatin és a szláv nyelvek rokonságban állnak egymással, holott aligha mondhatnánk, hogy a svéd, a portugál és az orosz nagyon hasonlítanak egymásra. Sőt, ezek a nyelvek nem csak egymással rokonok, de a kelta nyelvekkel (ír, velszi, gael, breton stb.), a göröggel, az albánnal, az örménnyel, a perzsával és jó néhány indiai nyelvvel (köztük az Indiából Európába származott cigánnyal) is. Földrajzi elterjedésük alapján ezeket a nyelveket indoeurópai nyelveknek nevezzük.

A rokon nyelvek csoportjait nyelvcsaládoknak nevezzük, azt a nyelvet pedig, amelyből fejlődtek, alapnyelvnek. Ilyen nyelvcsaládot alkotnak a fent említett indoeurópai nyelveken kívül a török nyelvek (török, kazah, üzbég, tatár, csuvas, jakut és sok más), az afroázsiai nyelvek (arab, héber, óegyiptomi, kopt, berber és mások), a niger-kongói nyelvek (a Szaharától délre beszélt őshonos nyelvek többsége) stb. A nyelvcsaládok pontos számát nehéz lenne megállapítani, hiszen jó néhány esetben a nyelvek rokonsága, összetartozása kérdéses. Úgy tűnik azonban, hogy vannak nyelvek, amelyeknek nincsenek rokonaik (Európában ilyen a baszk, az ismertebb nyelvek közül pedig pl. a japán). A magyar nyelv viszont nem rokontalan, és az sem kétséges, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik: az uráli nyelvek családjába.


Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:12
 

Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

E-mail Nyomtatás PDF
Míg a közeli nyelvek rokonsága könnyen megállapítható (a hasonlóság olyan mértékű is lehet, hogy e nyelvek beszélői több-kevesebb nehézséggel meg is értik egymást), a távolabbi rokonságban álló nyelvek között a rokonság megállapításához, bizonyításához nagyon összetett, alapos vizsgálatokra van szükség. Az ilyen esetekben a nyelvrokonság megállapításához a szavak vagy a nyelvtani szerkezetek hasonlósága itt már nem elég, sőt, megtévesztő is lehet.

A magyar ház szó nagyon hasonlít a német Haus szóra, ráadásul a jelentésük is ugyanaz. Ha nem is hisszük, hogy a magyar és a német rokon nyelvek, még gondolhatnánk azt, hogy a szó a németből került a magyarba (esetleg fordítva). A ház szó azonban előfordul a 12. század közepén keletkezett Halotti Beszédben is (es odutta vola neki paradisumot hazoa, azaz a paradicsomot adta neki házává, értsd: a paradicsomot adta neki háznak, ti. otthonnak, hogy ott éljen), amikor a német és a magyar közötti érintkezés még nem volt annyira szoros, hogy egy ilyen fontos, hétköznapi szót vegyenek át. (Azt pedig, hogy nem fordítva, azaz a magyarból került a németbe, az is bizonyítja, hogy más germán nyelvekben is megvan ez a szó: angol house, dán hus ’ház’.) Ezzel szemben a magyar ház szó nem igazán hasonlít a finn kota ’sátor, kunyhó’ szóra, pedig vele azonos eredetű.

Hogyan bizonyíthatjuk ezt? A  nyelvekben a hangok meglehetősen szabályosan, de legalábbis erős tendenciákat követve változnak. Ha egy változás elindul, akkor az esetek jelentős részében hasonló változás minden vagy majdnem minden hasonló helyzetben bekövetkezik. Ennek eredményeképpen egy alapnyelvből származó rokonnyelvi szavak hangjai között szabályos megfelelések lesznek. Ha pl. az  alapnyelvi t hangból az egyik nyelvben z lesz, és a másikban megőrződik a t, akkor az egyik nyelv t hangjának a másikban (az ősi szavakban) z fog megfelelni; ha egy harmadik nyelvben pedig a t d-vé válik, a közös eredetű szavakban az egyik nyelvben d, a másikban pedig z lesz: e hangok egyike sem azonos az eredetivel, de a szabályos megfelelés mutatja, hogy a szavak közös eredetűek. Így például a német és az angol között a következő megfelelésekre figyelhetünk fel:


angolnémetjelentés
v ~ beveneben’sima, egyenes’

graveGrab’sír’

sevensieben’hét’

givegeben’adni’

Ezekben az esetekben arra gyanakodhatunk, hogy volt korábban egy hang, amely az angolban v-vé, a németben b-vé változott. lehetséges, hogy az eredeti indogermán alapnyelvben v  volt, lehet, hogy b, de az is előfordulhat, hogy egy harmadik hangból alakultak. Ezt a fenti adatokból nem tudjuk megállapítani. Az angol és a német között sok hasonló hangmegfelelést találunk, ízelítőül néhány:


angolnémetjelentés
y ~ gdayTag’nap’

wayWeg’út’
p ~ pfappleApfel’alma’

pathPfad’ösvény’

panPfanne’serpenyő’

pennyPfennig’fillér’
t(t) ~ s(s)betterbesser’jobb’

eatessen’enni’

waterWasser’víz’

Ha tehát egy nyelvben azt látjuk, hogy az egyik hangja helyén a másik nyelv hasonló jelentésű szavaiban gyakran egy másik áll, gyanakodhatunk a rokonságukra. Ez a módszer a világ minden nyelvére egyformán alkalmazható. Figyeljük meg ezt a magyar esetében!
A h-val kezdődő magyar szavaknak a finnben gyakran találunk olyan megfelelőt, amely k-val kezdődik, és a jelentése is hasonló:


   magyar  finn 
 h~k had kunta ’közösség’
  hagy kadota ’eltűnik, elveszik’
  haj(nal) koi, koitto ’első napsugár’,’hajnal’
  hal kala 
  hal kuolee (meg)hal
  halad kulkea ’megy, vándorol’
  hall kuulee 
  hályog kalvo ’vékony bőr, membrán’
  hám(lik) kamara ’vastag, kemény bőr, fejbőr’
  hangya kusiainen 
  három kolme 
  hat kuusi 
  ho(l), ho(nnan),
ho(va), ho(gyan)
 ku(ssa), ku(sta),
ku(hun), ku(inka)
 
  homlok kumara ’görbe, hajlott’
  hón(alj) kain(alo) 
  húgy kusi 

 Ha a magyarban két magánhangzó között z áll, akkor a finnben sokszor t-t vagy s-t [sz] találunk (ha a második szótagban i van — a finnben az i előtt álló t  s-szé változott):

 magyar
 finn
t~z
 fazék pata
  kéz käsi (käte-en ’kézbe’)
  méz mesi ’méz, nektár’ (mete-en ’mézbe’)
  száz sata
  víz vesi (vete-en ’vízbe’


Mivel magyarázhatjuk ezeket a szabályos megfeleléseket? A magyarban a szókezdő k h-vá, a magánhangzók között álló t z-vé vált. Ezt természetesen nem csak a magyar és a finn, hanem a többi uráli nyelv vizsgálatából tudjuk. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a finn sem változott (lásd a ti > si példáját), de a példákban inkább a magyar változása jellemző.


Természetesen ezek a példák önmagunkban nem meggyőzőek, és több kérdést is felvetnek.

Ha a finn k-val kezdődő szavaknak a magyarban a h-val kezdődő szavak felelnek meg, akkor mi történik käsi–kéz pár esetében?

Ha jól megfigyeljük a fenti példákat, észrevehetjük, hogy a szókezdő finn k, illetve magyar h után minden esetben hátul képzett (veláris, közismertebb nevén: mély, tehát a, o, u stb.) magánhangzó áll. Ha a szókezdő k  után elől képzett (palatális, közismertebb nevén: magas, tehát i, e, ü stb.) magánhangzó áll, akkora finn k-nak a magyarban is k felel meg.


 magyar
finn
 jelentés
k~k
 kér kerjää ’koldul’
  kéreg keri 
  ker(ül), ker(ek)kierä, kierokireriä; kiertää ’kerek’; ’forgat
  kesz(eg) keso ’apróhalféle’
  kígyó kyy [kű] 
   kivi 
  könny kyynel [kűnel] 

Miért van, hogy a magánhangzók esetében ezekben a szavakban nem figyelhetünk meg olyan szabályos megfeleléseket, mint a mássalhangzókéban?

Ha a fenti példákat megnézzük, láthatjuk, hogy a magyar a-nak a következő finn magánhangzók felelnek meg: a, o, u, uu, uo. Ennek az az oka, hogy a magánhangzók sokkal szeszélyesebben változnak, mint a mássalhangzók, éppen ezért a nyelvrokonság megállapításánál elsősorban a mássalhangzókra szokás figyelni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magánhangzók nem számítanak. Nem valószínű, hogy a magyar a-nak a finnben i vagy ö feleljen meg.

Hogyan lehet, hogy a párba állított szavak jelentése, sőt szófaja igencsak különbözik?

Úgy,  hogy a jelentések idővel nagyon megváltozhatnak. Pl. a magyar király főnévből csak a 20. század kilencvenes éveiben fejlődött a király remek, kitűnő’ melléknév. Bár ez a változás szokatlan, nagyon is érthető: a király különleges, első az ország lakosai között, ahogyan a király cuccok is különlegesek, kiemelkedőek a többi cucc közül. A király és a sirály hangzásbeli hasonlóságának köszönhetően alakult a sirály ’remek, kitűnő’ melléknévi jelentése. Ha a magyar nyelv kettészakadna és az egyik változatban csak a király főnévi használata maradna meg, míg a másikban csak a melléknévi, akkor is ki tudnánk találni, mi közöttük az összefüggés. Ha azonban a sirály szónak maradna meg egyik változatban a főnévi másikban a melléknévi jelentése, akkor fel sem ismernénk a kettő közötti összefüggést (hacsak eszünkbe nem jutna valahogy a király szó).

A rokonított finn és magyar szavak közötti jelentésbeli különbségek ehhez képest csekélyek, különösen, ha figyelembe vesszük az eltelt időt. Figyelemre méltó a jelentéskülönbség a magyar here és a finn koira ’kutya’ szavak között. A szó jelentése eredetileg hím’ lehetett, ebből fejlődött a magyarban a hím méh’, illetve a hímivarszerv’ jelentés. A finnben viszont először ’(kutya)kan’-t jelentett (vö. koiras hím’), majd ebből általánosult később a kutya jelentés. Hasonlóképp, ahogyan a magyarban is használjuk szélesebb értelemben minden szarvasmarhára az egyébként csak nőstényt jelentő tehén szót. Ezt az elgondolást erősíti az is, hogy a rokonnyelvekből kimutatható a szó eredeti tövének a magyar he- és a finn koi- szótöredékeknek megfelelő szó, aminek szintén hím’ jelentése.

Miért van az, hogy gyakran a szavaknak csak egy-egy részletét tudjuk egyeztetni?

Előfordul, hogy az ősi szavakhoz valaha képző kapcsolódott, majd az önálló használatú (képző nélküli) ősi tő elveszett, és csak a továbbképzett alakok maradtak meg. Ilyenkor csak a képzett alakokat tudjuk összevetni. Ettől azonban a megfelelések érvényesek, és mutatják a rokonságot.

Természetesen egyes megfelelések biztosabbak, mások bizonytalanabbak. Minél szabályosabb a hangalakbeli különbség és minél közelebb áll a jelentés, annál biztosabb, hogy a hasonlóság ősi eredetű. Egy-egy egyedi hasonlóság még nem bizonyítja, hogy ősi rokonságról van szó: a hasonlóság oka lehet akár véletlen is (mint a ház – Haus esetében).

Minél több szóban találunk szisztematikus hangmegfelelést, annál biztosabb a rokonság, mert kevés egyeztethető szó esetén még nem tudunk felállítani megfelelési szabályokat. Ez azt is jelenti, hogy nem minden rokonság bizonyítható, támasztható alá. Ha a nyelvek nagyon régen váltak szét, akkor sok régi szó elveszhet, és alig marad olyan elem, amely a valamikori rokonságot bizonyítaná vagy végül olyan kevés elem marad, hogy ezek hasonlósága már a véletlennel is magyarázható. Szabályos megfelelések pedig a lehetséges példák alacsony száma miatt nem állapíthatók meg. A nyelvtudomány tapasztalata alapján ez az állapot a nyelvek elválása után hat-hétezer évvel következik be. A nyelvek ennél régebbi rokonságát tehát nem bizonyíthatjuk.

Vannak olyan magyar szavak, amelyeknek nincs megfelelőjük a finnben (valamikor kivesztek), de van például a mariban; ugyanígy léteznek finn szavak, melyeknek nincsenek megfelelőik a magyarban, de találhatunk a mariban. Az ilyen részleges egyezések hálózata kevésbé lehet véletlenszerű, mint két bármely nyelv között fellehető megfelelések. Ezek száma jól mutatja a rokonság fokát is. A mari és a finn között több egyezés van, mint a mari és a magyar között. Innen tudjuk, hogy a mari közelebbi rokonságban áll a finnel, mint a magyarral.

Legvégül, de nem utolsó sorban: a szókincsben megfigyelhető szabályos megfelelések mellett hasonló megfeleléseket kell tudnunk kimutatni a nyelvtanban is. Ha a szókincsben ilyen megfelelések kimutathatók, akkor hasonló jelenségeket általában a nyelvtanban is könnyen találunk.
Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:25
 

Hogyan nem állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

E-mail Nyomtatás PDF
A korábban elmondottak alapján már részben kitalálható, hogyan nem állapítható meg két nyelv rokonsága. Semmiképpen sem bizonyíték két nyelv rokonságára, ha hasonló szavakat tudunk felsorolni. Az egyik alapvető követelmény a szabályos, szisztematikus hangmegfelelések megállapítása.

De szabályos hangmegfelelések időnként kimutathatóak akkor is, ha régi jövevényszavakról van szó. Éppen ezért az egyes nyelvek történetét is meg kell ismernünk, hogy az ilyen eseteket kizárhassuk. A hasonlóság oka lehet az is, hogy a szó mindkét nyelvben jövevényszó. Így a magyar autó és a finn auto hasonlósága nem lehet bizonyítéka a rokonságnak. Ebben az esetben a laikus is könnyen rájön, hogy a két szó már a jelentése miatt sem vethető össze, hiszen egyértelműen új mindkét nyelvben. Az azonban nem egyértelmű a laikus számára sem, hogy a magyar rozs és a finn ruis sem vethető össze ugyanebből az okból. Ehhez már sok dolgot kell tudni a két nyelv és nép történetéről (de azért hozzá kell tennünk, hogy szigorú hangtani vizsgálattal is kizárható a két szó visszavezetése egy közös előzményre).

Van a szavaknak egy csoportja, amelyet mindig ki kell zárnunk a rokonság bizonyításakor. Ezek az úgynevezett hangutánzó szavak, melyek hangalakjukban is emlékeztetnek arra, amit jelölnek. Vagy eleve magát a hangzást jelölik (zutty, suttog), vagy olyan dolgot, amelynek jellegzetes hangja van (dongó). Mivel a szavak hangalakja a valóságban megjelenő hangot utánozza, különböző nyelvekben is kialakulhatnak hasonló szavak pl.: magyar: csiripel, orosz: чирикать [csirikáty], angol: chirp [csörp], magyar: miákol, orosz: мяукать [mjáukáty] angol: mew, meow [mjú], magyar: kakukk, orosz: кукушка [kukuska], angol: cuckoo [kukú] — ezért kell őket kizárni a vizsgálatból. Előfordulhat ugyan, hogy rokon nyelvekben azért hasonlítanak ezek a szavak, mert azonos eredetűek: ezt azonban nem tudjuk meggyőzően bizonyítani. Ugyanilyen okok miatt kell a gyermeknyelvi szavakat is kizárni a vizsgálatból. Ha tehát olyan szólistát látunk, mely hangutánzó szavak hasonlóságával próbálja bizonyítani, hogy két nyelv rokon, azonnal tudhatjuk: dilettáns munkáról van szó.

Végül fontos leszögezni, hogy nem bizonyítható két nyelv rokonsága azzal, hogy hasonló nyelvtani szerkezetek vannak bennük. A világ nyelvei eleve csak néhány alapvető szerkezeti típusba sorolhatók, nyelvcsalád pedig ennél sokkal több van. A magyar nyelvet az ún. agglutináló (ragasztó) típusba szokás sorolni, vagyis azon nyelvek közé, amelyek a grammatikai viszonyokat több toldalék egymás után ragasztásával fejezik ki (beszél-het-né-k a sapká-i-tok-ról, vö. pl. a főként izoláló angollal, ahol a grammatikai viszonyokat külön szavak fejezik ki: I could speak about your hat-s). Az uráli nyelvek jelentős része mellett ebbe a típusba tartoznak a török nyelvek, a niger-kongói nyelvek, a baszk vagy a japán is. Ugyanakkor a nyelvek sosem tartoznak tisztán valamelyik csoportba, és történetük során típust is válthatnak. A nyelvek rokonságára csak akkor hivatkozhatunk meggyőzően, ha nem csak szerkezetük hasonló, hanem szerkezeti elemeik is levezethetők egy közös ősből. Ebben az esetben is óvatosnak kell lennünk, hiszen az ilyen grammatikai elemek általában rövidebbek a szavaknál, gyakran csak egy vagy két hangból állnak. Ráadásul ezek a hangok általában a nyelvek leggyakoribb hangjai. Nagyobb lehet az esélye annak, hogy különböző nyelvekben a hasonló jelentésű grammatikai elemek hasonlítani fognak egymásra, mint hogy egész szavak (amelyekből ráadásul jóval több van, mint nyelvtani elemből). A nyelvtani elemek hasonlóságának kimutatása tehát legfeljebb csak megerősítheti a szókincs alapján megállapított rokonságot, de nem előzheti meg azt, s főként nem pótolhatja.

A nyelvtípusok

Két nyelv közötti hasonlóságnak számos oka lehet: hasonló tulajdonságokat mutathatnak egyrészt azért, mert közös előzményre vezethetők vissza (nyelvrokonság), vagy huzamosabb egymás mellett élésük során átvettek egymástól különböző nyelvi elemeket, továbbá véletlen egyezések is előfordulnak (magyar birtoktöbbesítő jel: -i és az oroszban leggyakoribb többesjel: -i).  A világ nyelveit grammatikai szerkezetük  hasonlósásága alapján néhány alapvető típusba lehet sorolni. Ezeket morfológiai típusoknak hívjuk. Rögtön le kell azonban szögeznünk, hogy egy nyelvben több típusú szerkesztésmód is előfordulhat.

Izolálás

Az izolálás a morfológiai megformálás hiányát jelenti. Arra az esetre alkalmazzuk, amikor egy „tartalmas” szó grammatikai szerepét nem a szó alakja, hanem mondatbeli pozíciója vagy egy másik, kifejezetten e grammatikai funkcióra specializálódott szó jelzi. Az egyik legtisztábban izoláló nyelv a kínai, vietnámi, indonéz.

A magyarban azt, hogy Péter szereti Marit vagy Mari szereti Pétert, a Péter és a Mari szavak alakja fejezi ki: amelyik az ún. alanyesetben van, az szeret, amelyik pedig az ún. tárgyesetben, azt szeretik. Az angol főneveknek azonban nincs alany- és tárgyesetük, ezért a szavak sorrendje jelöli, ki kit szeret: a Peter loves Mary azt jelenti, hogy 'Péter szereti Marit', a Mary loves Peter pedig azt, hogy 'Mari szereti Pétert'. (Ezzel szemben a magyarban a szórend (és a hanglejtés) egészen másféle jelentésárnyalatokat fejez ki, vö. Péter szereti Marit, Marit szereti Péter, Péter Marit szereti, Szereti Péter Marit stb.)

A magyarnak is vannak izoláló vonásai: ha az angolt és a magyart összevetjük, azt látjuk, hogy az angol gyakran önálló szavakat használ ott is, ahol a magyar toldalékot. Így pl. magyar iskolá-ban, angol at school. Azonban előfordul, hogy az angolhoz hasonlóan a magyar is önálló szót használ: iskola után. Vannak olyan esetek is, amikor a magyar csak önálló szóval tudja kifejezni azt, amit más nyelvek toldalékkal (is): magyar a ház, román dom-ul, dán hus-et. Sőt, a magyar időnként ugyanazon jelentés kifejezésére is hol toldalékot, hol önálló szót használ: a feltételes módot jelen időben toldalék (ad : adna), múlt időben önálló szó (adott : adott volna) fejezi ki.

Agglutinálás

Az agglutinálás vagy ragasztás olyan morfológiai megformálás, amelyben a tő és a toldalékok viszonylag jól elkülöníthetőek, és a különböző grammatikai viszonyokat is viszonylag jól elkülöníthető elemek fejezik ki. Jellemzően agglutinálóak a magyar és a finnugor nyelvek többsége mellett a török nyelvek.

A magyar labdá-i-tok-ról szóban a tőhöz (labdá-hoz kapcsolódó toldalékok a szó egy-egy grammatikai tulajdonságát jelölik: az -i- a többes számot, a -tok- azt, hogy a birtokos többes szám második személyű (ti), a -ról pedig az eset jelölője). Az angolban viszonylag kevés az így megformált szerkezetek száma, de ilyennek tekinthető például a szabályos múlt idő (wait : waited 'vár : várt') vagy a szabályos többes szám (car : cars 'autó : autók') – igaz, az angol esetében, ha a képzőktől eltekintünk, egyszerre csak egyetlen toldalék kapcsolható ilyen módon egy szóhoz.


Flektálás

Flektálásról vagy hajlításról akkor beszélünk, 1. ha a tő különböző grammatikai funkciók kifejezésére különböző alakban jelenik meg, 2. vagy ha a több különböző grammatikai tartalmat egy oszthatatlan elem jelöl.
 
Az elsőre jó példa az angol drink : drank 'iszik' ige jelen  múlt ideje pár. Hasonlót figyelhetünk meg a magyarban is: van : lesz. Ilyenkor a tő alakja is részt vesz a nyelvtani szerep jelölésében.

A másodikat illusztrálja a cseh. A předsed-ům 'elnököknek' szóban az -ům a magyar -OknAk elemének felel meg, de míg a magyar felbontható -ek 'többes szám' és -nek 'részére, számára' elemekre, addig a cseh -ům nem. Az 'elnökök' csehül předsed-ové, az 'elnöknek' pedig předsed-ovi.

Poliszintézis és inkorporálás

Polisztintetikus nyelvek jellemzője, hogy egyetlen morfémasorba sűrítenek be olyan tartalmakat, amelyeket a más nyelvtípusba tartozó nyelvek szószerkezetekkel vagy olykor még hosszabb egységekkel fejeznek ki. A toldalékok sora határozó- és módosítószókat is tartalmazhat, így egyetlen szó, akár egy teljes mondatnak is megfelelhet, pl. gilják: p?i-mu-meń-vo-ńivx  repül-csónak-kormánylapát-fog-ember, azaz ’pilóta’
közép-szibériai jupik (eszkimó nyelv): itegh-sqe-yaghtugh-sqe-aa 
bejön-kér.vkit-megy.vhova-kér.vkit-IndSg3’, azaz ’Megkérte őt, hogy kérje meg őt, hogy jöjjön be.’ Ez a szerkesztésmód az európai nyelvekre nem jellemző. Tipikusan inkorporáló nyelveket az eszkimó és az amerikai indián nyelvek között találunk.

Szokták emlegetni, hogy a magyar mennyire „tömör” nyelv, mert míg egy szóban tudja mondani, hogy szeretlek, azt más nyelvek csak háromban (pl. angol I love you). Ez azonban messze nem jelenti, hogy a magyar poliszintetikus nyelv lenne, hiszen csak a második személyű tárgyat tudja jelölni (a számát már nem), azt is csak akkor, ha az alany egyes vagy többes szám első személyű.

A típusok változása

A nyelvek története során a grammatikai szerkezetek változnak, idővel a nyelvre leginkább jellemző típusok más típusú szerkezetekké alakulhatnak. Az indoeurópai alapnyelv leginkább agglutináló volt, de a latin már flektáló, a mai újlatin nyelvek pedig (különösen, ha a névszókat nézzük) többségükben izolálók. A rokon nyelvek között is lehet jelentős eltérés: a szláv nyelvek többsége flektáló, de a macedón és a bolgár izoláló (szintén főképp a névszókat nézve). A finn és az észt nagyon közel áll egymáshoz, de az észt sokkal több flektáló vonást mutat, mint a finn. Mivel a nyelvek morfológiai típusa változhat, nem tekinthetjük a nyelvrokonság bizonyítékának, ha két nyelv azonos morfológiai típusba tartozik. Valamint az sem zárja ki a nyelvrokonságot, ha két nyelv más morfológiai típusba tartozik.


Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:35
 

Biztosan uráli nyelv-e a magyar?

E-mail Nyomtatás PDF
Bár messze nem állíthatjuk, hogy a magyar nyelv eredetével kapcsolatban minden rejtélyt megoldottunk, egyben biztosak lehetünk: a magyar nyelv uráli eredetű. A magyar és a többi, az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelv között ugyanis olyan sok szóban annyiféle szabályos hangmegfelelés mutatható ki, hogy az nem lehet a véletlen műve. Ma már nem kérdés a tudomány számára, hogy a magyar az uráli nyelvcsaládba tartozik.
Ez a kérdés lényegében már a 19. század vége óta lezártnak tekinthető. Ekkor zajlott Budenz József és Vámbéry Ármin között az a vita, amelyben Budenz a finnugor, Vámbéry a török nyelvrokonság mellett tört lándzsát. (A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Vámbéry már a vita kezdetén sem tagadta a finnugor rokonságot, mindössze úgy gondolta, hogy a magyar a török nyelvekkel is rokon.) Végül a vitában Budenz kerekedett felül, és azóta a magyar nyelv finnugor, ill. uráli mivoltát érdemben nem kérdőjelezték meg.

Elméletileg felmerülhet, hogy a magyar nyelvnek újabb rokonokat találjunk. Ez legkönnyebben úgy képzelhető el, ha kiderülne, hogy az uráli nyelvcsalád egy nagyobb nyelvcsalád része. Felvetődött már, hogy az uráli és az indoeurópai, vagy az uráli és az altaji (török, mongol, mandzsu-tunguz) nyelvek távoli rokonságban állnak egymással. Ezt azonban nem sikerült bizonyítani, sőt, idővel a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy e nyelvek rokonsága kizárható (még az altaji nyelvek egymás közötti rokonságának gondolatát is elvetették: a török, a mongol és a mandzsu-tunguz között nem mutathatóak ki rokoni szálak). Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a hat-hétezer évnél korábban szétvált nyelvek rokonsága már a közös eredetű elemek számának megcsappanása miatt nem bizonyítható, azt tarthatjuk valószínűbbnek, hogy újabb rokon nyelv nem kerül elő.

A magyart már a világ számos nyelvével megkísérelték rokonítani. Sajnos a munkák túlnyomó többsége nem tudományos módszerrel készült. Az uráli nyelvek kutatói  is komolyan megvizsgálták ezeket a lehetőségeket. Legutóbb a Kelet-Szibériában beszélt jukagír nyelvről merült fel, hogy az uráli nyelvcsaládba tartozna, de a kutatások eredményei ezt nem igazolták.  Az egyes nyelveknek az uráli nyelvekkel való lehetséges rokonságát nemcsak az uralisták, hanem az adott nyelvek specialistái (turkológusok, japanológusok, sumerológusok stb.) is tanulmányozták, és egyöntetűen arra az eredményre jutottak, hogy a rokonság kizárható. Kevéssé valószínű tehát, hogy előbukkan egy olyan nyelv, melyről bebizonyosodik, hogy a magyar rokona.
Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:00
 

Mi a rekonstrukció?

E-mail Nyomtatás PDF
Ha már megállapítottuk, hogy mely nyelvek rokonok, megkísérelhetjük kitalálni, milyen lehetett a közös ősük, az alapnyelv, amelyből kialakultak. Ezt a munkát rekonstrukciónak hívjuk. Az alapnyelv teljes rekonstrukciója sosem lehetséges, hiszen lesznek olyan nyelvi elemek, amelyek minden leszármazottból (leánynyelvből) eltűntek (vagy csak egyben maradtak meg, ezért ősiségük nem bizonyítható). Vannak dolgok azonban, amelyeket nagy bizonyossággal meg tudunk állapítani.

Fontos azonban tudni, hogy a nyelvek rokonságának megállapításához nem szükséges az alapnyelv rekonstrukciója. Ha megállapítjuk, hogy a szókezdő finn p-nek magyar f  felel meg, akkor nem kell tudnunk feltétlenül megmondani, hogy eredetileg p vagy f  (vagy valami más) volt-e e szavak elején.

 

magyar

 finn

p~f

 fa

 puu

 

 facsar

 pusertaa

 

 fagy

 palaa

 

 fagyal

 paju    'fűz'

 

 fakad

 pakkuu



       





Módosítás dátuma: 2010. október 29. péntek, 10:13