MTA Nyelvtudományi Intézet Finnugor és nyelvtörténeti osztály

Department of Finno-Ugric and Historical Lingustics, RIL HAS

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Home A nyelvrokonságról Mi az, hogy nyelvrokonság?

Mi az, hogy nyelvrokonság?

E-mail Nyomtatás PDF
A mindennapokban is megtapasztalhatjuk, hogy a nyelvek változnak. A legszembetűnőbb, hogy új szavak jelennek meg (dévédé, kékhalál), a régi szavak új jelentést nyernek (egér, sirály), szavak eltűnnek (a nagyi még mondja, hogy sezlony, mi már nem), bizonyos nyelvtani szerkezetek megváltoznak (régen csak azt mondtuk: el kell mennem, ma már egyre többen használják az el kell (, hogy) menjek szerkezetet is — vagy kizárólag azt). A hangváltozások kevésbé észrevehetőek, de azért ezekkel is szembesülünk. Az iskolában meg kell tanulnunk, hogy mikor írjunk j-t és mikor ly-t: valaha a két betű két eltérő hangot jelölt, de ma ezeket nem különböztetjük meg. A ly-t mára csak a palóc  és a csángó nyelvjárás őrizte meg. A helyesírás szabályai szerint még másképp írjuk a falut (települést) és a (fehér, magas) falút, de többségünk már azonosan ejti a kettőt. A nyelvek folyamatosan és szükségszerűen változnak. Ez könnyen tetten érhető, ha egy régi magyar nyelvemlék kerül a kezünkbe (pl. a Halotti Beszéd), mennyi mindent nem vagy csak nehezen értünk, másképp mondunk.

A változások azonban nem egyforma sebességgel, nem egyforma irányba mennek végbe. Ez nem is lehetséges, hiszen nincs két ember, aki tökéletesen ugyanazt a nyelvváltozatot beszélné. Még családtagok között is előfordul, hogy valaki olyan szót használ, amelyet a másik nem ismer. Mindannyian hallottunk arról, hogy vannak nyelvjárások, amelyek különböznek egymástól, és gyakran a különböző társadalmi státuszú emberek nyelvhasználata is más. Sőt, szakmai csoportok vagy különbözőképpen gazdálkodó rétegek nyelvhasználata is eltérhet a társadalom többi rétegétől. Általában elmondhatjuk, hogy azoknak, akik sokat érintkeznek, társalognak egymással, a nyelvhasználatuk hasonló lesz, míg az egymással nem érintkezők nyelve folyamatosan más irányba változhat, és egyre távolodhat egymástól. Egy ember azonban több nyelvváltozatot is használ: másképp beszél a városban, mint a falujában, másképp beszél a szakmabeliekkel, mint a kívülállókkal. Ugyanakkor kicsit másképp beszél az, aki csak városban vagy csak falun él. Amíg a társadalomban erős az érintkezés, addig a nyelv viszonylag egységes marad, beszélői nem vagy csak ritkán szembesülnek azzal, hogy nem teljesen ugyanazt a változatot használják.

Ha azonban két vagy több csoport között meggyengül az érintkezés, nyelvük más-más irányba változik, egyre nehezebb lesz közöttük az érintkezés. Alapjában véve kétféle forgatókönyv képzelhető el: vagy teljesen megszakad a kapcsolat a két (vagy több) csoport között, (pl. egymástól távolra vándorolnak, ahogy egyes skandináv őslakosok átköltöztek Izlandra, és mivel ritkán érintkeztek a külvilággal, nyelvük teljesen érthetetlenné vált a többi skandináv számára), vagy a szomszédos települések lakói jól értik egymást, de minél távolabbra mennek, annál nehezebben (Skandináviában ma is ez a helyzet: míg a határ mentén élő svédek és norvégok jól értik egymást, addig a Norvégia vagy Svédország különböző végeiben élő lakosoknak nehéz anyanyelvjárásukon kommunikálni egymással).

Ha a nyelvek nemrég (vagy, mint a svéd és a norvég példája mutatja, nem is teljesen) váltak el egymástól, rokonságukat nem is kell különösen bizonygatni, hasonlóságuk a laikus számára is szembeötlő (azaz bizonyos mértékig külön tanulás nélkül is kölcsönösen érthető). Ez a helyzet Európában a következő nyelvek esetében: germán (a skandináv nyelveken kívül az angol, a német és néhány kisebb nyelv tartozik ide), újlatin (francia, katalán, spanyol, portugál, olasz, román és néhány kisebb nyelv), szláv (cseh, szlovák, lengyel, orosz, belorusz, ukrán, bolgár, makedón, szerb, horvát, szlovén és néhány kisebb nyelv).

Ha azonban a nyelvek már régebben szétváltak, hasonlóságuk nem olyan feltűnő, és rokonságuk csak alapos kutatómunkával mutatható ki. Európában a germán, az újlatin és a szláv nyelvek rokonságban állnak egymással, holott aligha mondhatnánk, hogy a svéd, a portugál és az orosz nagyon hasonlítanak egymásra. Sőt, ezek a nyelvek nem csak egymással rokonok, de a kelta nyelvekkel (ír, velszi, gael, breton stb.), a göröggel, az albánnal, az örménnyel, a perzsával és jó néhány indiai nyelvvel (köztük az Indiából Európába származott cigánnyal) is. Földrajzi elterjedésük alapján ezeket a nyelveket indoeurópai nyelveknek nevezzük.

A rokon nyelvek csoportjait nyelvcsaládoknak nevezzük, azt a nyelvet pedig, amelyből fejlődtek, alapnyelvnek. Ilyen nyelvcsaládot alkotnak a fent említett indoeurópai nyelveken kívül a török nyelvek (török, kazah, üzbég, tatár, csuvas, jakut és sok más), az afroázsiai nyelvek (arab, héber, óegyiptomi, kopt, berber és mások), a niger-kongói nyelvek (a Szaharától délre beszélt őshonos nyelvek többsége) stb. A nyelvcsaládok pontos számát nehéz lenne megállapítani, hiszen jó néhány esetben a nyelvek rokonsága, összetartozása kérdéses. Úgy tűnik azonban, hogy vannak nyelvek, amelyeknek nincsenek rokonaik (Európában ilyen a baszk, az ismertebb nyelvek közül pedig pl. a japán). A magyar nyelv viszont nem rokontalan, és az sem kétséges, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik: az uráli nyelvek családjába.


Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:12