MTA Nyelvtudományi Intézet Finnugor és nyelvtörténeti osztály

Department of Finno-Ugric and Historical Lingustics, RIL HAS

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Home A nyelvrokonságról Hogyan nem állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

Hogyan nem állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

E-mail Nyomtatás PDF
A korábban elmondottak alapján már részben kitalálható, hogyan nem állapítható meg két nyelv rokonsága. Semmiképpen sem bizonyíték két nyelv rokonságára, ha hasonló szavakat tudunk felsorolni. Az egyik alapvető követelmény a szabályos, szisztematikus hangmegfelelések megállapítása.

De szabályos hangmegfelelések időnként kimutathatóak akkor is, ha régi jövevényszavakról van szó. Éppen ezért az egyes nyelvek történetét is meg kell ismernünk, hogy az ilyen eseteket kizárhassuk. A hasonlóság oka lehet az is, hogy a szó mindkét nyelvben jövevényszó. Így a magyar autó és a finn auto hasonlósága nem lehet bizonyítéka a rokonságnak. Ebben az esetben a laikus is könnyen rájön, hogy a két szó már a jelentése miatt sem vethető össze, hiszen egyértelműen új mindkét nyelvben. Az azonban nem egyértelmű a laikus számára sem, hogy a magyar rozs és a finn ruis sem vethető össze ugyanebből az okból. Ehhez már sok dolgot kell tudni a két nyelv és nép történetéről (de azért hozzá kell tennünk, hogy szigorú hangtani vizsgálattal is kizárható a két szó visszavezetése egy közös előzményre).

Van a szavaknak egy csoportja, amelyet mindig ki kell zárnunk a rokonság bizonyításakor. Ezek az úgynevezett hangutánzó szavak, melyek hangalakjukban is emlékeztetnek arra, amit jelölnek. Vagy eleve magát a hangzást jelölik (zutty, suttog), vagy olyan dolgot, amelynek jellegzetes hangja van (dongó). Mivel a szavak hangalakja a valóságban megjelenő hangot utánozza, különböző nyelvekben is kialakulhatnak hasonló szavak pl.: magyar: csiripel, orosz: чирикать [csirikáty], angol: chirp [csörp], magyar: miákol, orosz: мяукать [mjáukáty] angol: mew, meow [mjú], magyar: kakukk, orosz: кукушка [kukuska], angol: cuckoo [kukú] — ezért kell őket kizárni a vizsgálatból. Előfordulhat ugyan, hogy rokon nyelvekben azért hasonlítanak ezek a szavak, mert azonos eredetűek: ezt azonban nem tudjuk meggyőzően bizonyítani. Ugyanilyen okok miatt kell a gyermeknyelvi szavakat is kizárni a vizsgálatból. Ha tehát olyan szólistát látunk, mely hangutánzó szavak hasonlóságával próbálja bizonyítani, hogy két nyelv rokon, azonnal tudhatjuk: dilettáns munkáról van szó.

Végül fontos leszögezni, hogy nem bizonyítható két nyelv rokonsága azzal, hogy hasonló nyelvtani szerkezetek vannak bennük. A világ nyelvei eleve csak néhány alapvető szerkezeti típusba sorolhatók, nyelvcsalád pedig ennél sokkal több van. A magyar nyelvet az ún. agglutináló (ragasztó) típusba szokás sorolni, vagyis azon nyelvek közé, amelyek a grammatikai viszonyokat több toldalék egymás után ragasztásával fejezik ki (beszél-het-né-k a sapká-i-tok-ról, vö. pl. a főként izoláló angollal, ahol a grammatikai viszonyokat külön szavak fejezik ki: I could speak about your hat-s). Az uráli nyelvek jelentős része mellett ebbe a típusba tartoznak a török nyelvek, a niger-kongói nyelvek, a baszk vagy a japán is. Ugyanakkor a nyelvek sosem tartoznak tisztán valamelyik csoportba, és történetük során típust is válthatnak. A nyelvek rokonságára csak akkor hivatkozhatunk meggyőzően, ha nem csak szerkezetük hasonló, hanem szerkezeti elemeik is levezethetők egy közös ősből. Ebben az esetben is óvatosnak kell lennünk, hiszen az ilyen grammatikai elemek általában rövidebbek a szavaknál, gyakran csak egy vagy két hangból állnak. Ráadásul ezek a hangok általában a nyelvek leggyakoribb hangjai. Nagyobb lehet az esélye annak, hogy különböző nyelvekben a hasonló jelentésű grammatikai elemek hasonlítani fognak egymásra, mint hogy egész szavak (amelyekből ráadásul jóval több van, mint nyelvtani elemből). A nyelvtani elemek hasonlóságának kimutatása tehát legfeljebb csak megerősítheti a szókincs alapján megállapított rokonságot, de nem előzheti meg azt, s főként nem pótolhatja.

A nyelvtípusok

Két nyelv közötti hasonlóságnak számos oka lehet: hasonló tulajdonságokat mutathatnak egyrészt azért, mert közös előzményre vezethetők vissza (nyelvrokonság), vagy huzamosabb egymás mellett élésük során átvettek egymástól különböző nyelvi elemeket, továbbá véletlen egyezések is előfordulnak (magyar birtoktöbbesítő jel: -i és az oroszban leggyakoribb többesjel: -i).  A világ nyelveit grammatikai szerkezetük  hasonlósásága alapján néhány alapvető típusba lehet sorolni. Ezeket morfológiai típusoknak hívjuk. Rögtön le kell azonban szögeznünk, hogy egy nyelvben több típusú szerkesztésmód is előfordulhat.

Izolálás

Az izolálás a morfológiai megformálás hiányát jelenti. Arra az esetre alkalmazzuk, amikor egy „tartalmas” szó grammatikai szerepét nem a szó alakja, hanem mondatbeli pozíciója vagy egy másik, kifejezetten e grammatikai funkcióra specializálódott szó jelzi. Az egyik legtisztábban izoláló nyelv a kínai, vietnámi, indonéz.

A magyarban azt, hogy Péter szereti Marit vagy Mari szereti Pétert, a Péter és a Mari szavak alakja fejezi ki: amelyik az ún. alanyesetben van, az szeret, amelyik pedig az ún. tárgyesetben, azt szeretik. Az angol főneveknek azonban nincs alany- és tárgyesetük, ezért a szavak sorrendje jelöli, ki kit szeret: a Peter loves Mary azt jelenti, hogy 'Péter szereti Marit', a Mary loves Peter pedig azt, hogy 'Mari szereti Pétert'. (Ezzel szemben a magyarban a szórend (és a hanglejtés) egészen másféle jelentésárnyalatokat fejez ki, vö. Péter szereti Marit, Marit szereti Péter, Péter Marit szereti, Szereti Péter Marit stb.)

A magyarnak is vannak izoláló vonásai: ha az angolt és a magyart összevetjük, azt látjuk, hogy az angol gyakran önálló szavakat használ ott is, ahol a magyar toldalékot. Így pl. magyar iskolá-ban, angol at school. Azonban előfordul, hogy az angolhoz hasonlóan a magyar is önálló szót használ: iskola után. Vannak olyan esetek is, amikor a magyar csak önálló szóval tudja kifejezni azt, amit más nyelvek toldalékkal (is): magyar a ház, román dom-ul, dán hus-et. Sőt, a magyar időnként ugyanazon jelentés kifejezésére is hol toldalékot, hol önálló szót használ: a feltételes módot jelen időben toldalék (ad : adna), múlt időben önálló szó (adott : adott volna) fejezi ki.

Agglutinálás

Az agglutinálás vagy ragasztás olyan morfológiai megformálás, amelyben a tő és a toldalékok viszonylag jól elkülöníthetőek, és a különböző grammatikai viszonyokat is viszonylag jól elkülöníthető elemek fejezik ki. Jellemzően agglutinálóak a magyar és a finnugor nyelvek többsége mellett a török nyelvek.

A magyar labdá-i-tok-ról szóban a tőhöz (labdá-hoz kapcsolódó toldalékok a szó egy-egy grammatikai tulajdonságát jelölik: az -i- a többes számot, a -tok- azt, hogy a birtokos többes szám második személyű (ti), a -ról pedig az eset jelölője). Az angolban viszonylag kevés az így megformált szerkezetek száma, de ilyennek tekinthető például a szabályos múlt idő (wait : waited 'vár : várt') vagy a szabályos többes szám (car : cars 'autó : autók') – igaz, az angol esetében, ha a képzőktől eltekintünk, egyszerre csak egyetlen toldalék kapcsolható ilyen módon egy szóhoz.


Flektálás

Flektálásról vagy hajlításról akkor beszélünk, 1. ha a tő különböző grammatikai funkciók kifejezésére különböző alakban jelenik meg, 2. vagy ha a több különböző grammatikai tartalmat egy oszthatatlan elem jelöl.
 
Az elsőre jó példa az angol drink : drank 'iszik' ige jelen  múlt ideje pár. Hasonlót figyelhetünk meg a magyarban is: van : lesz. Ilyenkor a tő alakja is részt vesz a nyelvtani szerep jelölésében.

A másodikat illusztrálja a cseh. A předsed-ům 'elnököknek' szóban az -ům a magyar -OknAk elemének felel meg, de míg a magyar felbontható -ek 'többes szám' és -nek 'részére, számára' elemekre, addig a cseh -ům nem. Az 'elnökök' csehül předsed-ové, az 'elnöknek' pedig předsed-ovi.

Poliszintézis és inkorporálás

Polisztintetikus nyelvek jellemzője, hogy egyetlen morfémasorba sűrítenek be olyan tartalmakat, amelyeket a más nyelvtípusba tartozó nyelvek szószerkezetekkel vagy olykor még hosszabb egységekkel fejeznek ki. A toldalékok sora határozó- és módosítószókat is tartalmazhat, így egyetlen szó, akár egy teljes mondatnak is megfelelhet, pl. gilják: p?i-mu-meń-vo-ńivx  repül-csónak-kormánylapát-fog-ember, azaz ’pilóta’
közép-szibériai jupik (eszkimó nyelv): itegh-sqe-yaghtugh-sqe-aa 
bejön-kér.vkit-megy.vhova-kér.vkit-IndSg3’, azaz ’Megkérte őt, hogy kérje meg őt, hogy jöjjön be.’ Ez a szerkesztésmód az európai nyelvekre nem jellemző. Tipikusan inkorporáló nyelveket az eszkimó és az amerikai indián nyelvek között találunk.

Szokták emlegetni, hogy a magyar mennyire „tömör” nyelv, mert míg egy szóban tudja mondani, hogy szeretlek, azt más nyelvek csak háromban (pl. angol I love you). Ez azonban messze nem jelenti, hogy a magyar poliszintetikus nyelv lenne, hiszen csak a második személyű tárgyat tudja jelölni (a számát már nem), azt is csak akkor, ha az alany egyes vagy többes szám első személyű.

A típusok változása

A nyelvek története során a grammatikai szerkezetek változnak, idővel a nyelvre leginkább jellemző típusok más típusú szerkezetekké alakulhatnak. Az indoeurópai alapnyelv leginkább agglutináló volt, de a latin már flektáló, a mai újlatin nyelvek pedig (különösen, ha a névszókat nézzük) többségükben izolálók. A rokon nyelvek között is lehet jelentős eltérés: a szláv nyelvek többsége flektáló, de a macedón és a bolgár izoláló (szintén főképp a névszókat nézve). A finn és az észt nagyon közel áll egymáshoz, de az észt sokkal több flektáló vonást mutat, mint a finn. Mivel a nyelvek morfológiai típusa változhat, nem tekinthetjük a nyelvrokonság bizonyítékának, ha két nyelv azonos morfológiai típusba tartozik. Valamint az sem zárja ki a nyelvrokonságot, ha két nyelv más morfológiai típusba tartozik.


Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:35