MTA Nyelvtudományi Intézet Finnugor és nyelvtörténeti osztály

Department of Finno-Ugric and Historical Lingustics, RIL HAS

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

SchÉK. 4. Anna Liszkova énekei

E-mail Nyomtatás PDF
Schmidt Éva és a serkáli egyéni énekek

„(...) előállt az az obugrisztikában ritka szerencsés helyzet, hogy az énekek
mindkét oldala, a szöveg és a zene egységes koncepciójú, összehangolt vizsgálat tárgya lehet”

(Schmidt Éva)

Kötetünk a Schmidt Éva Könyvtár elnevezésű sorozatban új korszakot nyit: megkezdődik a Schmidt-hagyaték zárolásának letelte előtt is kiadható gyűjtések megjelentetése. Másik újdonsága abból adódik, hogy nemcsak olvasni lehet a folklórszövegeket, hanem a CD-mellékleten megtalálható a hangzó anyag is.

Kiadványunkat rendhagyó módon két írás vezeti be. Az első a szerkesztői előszó, amely a kutatás és feldolgozás menetét és módját, illetve a serkáli egyéni énekek Schmidt Éva számára betöltött jelentőségét próbálja bemutatni, felvázolja e sajátságos éneklés jellemzőit, kitér a műfaj kutatásának néhány állomására, valamint összefoglalja, amit az énekek lejegyzéséről feltétlenül tudni kell.

A második tanulmányt Schmidt Éva írta nem sokkal 1982-es gyűjtőútja után. Egyik kedves adatközlője, Vera Griskina halála után kiadta a tőle gyűjtött sorséneket, bevezetéseképpen pedig összegezte, amit az egyéni énekről a közép-obi kultúrrégióval kapcsolatban fontosnak tartott. Úgy véljük, ebben az írásában a serkáli egyéni énekek elé a legjobb bevezetőt találtuk meg. A fentiek miatt azonban bizonyos vonatkozásokról két helyen lehet olvasni.

Schmidt Éva és a serkáli egyéni énekek

„(...) előállt az az obugrisztikában ritka szerencsés helyzet, hogy az énekek
mindkét oldala, a szöveg és a zene egységes koncepciójú, összehangolt vizsgálat tárgya lehet”

(Schmidt Éva)

Kötetünk a Schmidt Éva Könyvtár elnevezésű sorozatban új korszakot nyit: megkezdődik a Schmidt-hagyaték zárolásának letelte előtt is kiadható gyűjtések megjelentetése. Másik újdonsága abból adódik, hogy nemcsak olvasni lehet a folklórszövegeket, hanem a CD-mellékleten megtalálható a hangzó anyag is.

Kiadványunkat rendhagyó módon két írás vezeti be. Az első a szerkesztői előszó, amely a kutatás és feldolgozás menetét és módját, illetve a serkáli egyéni énekek Schmidt Éva számára betöltött jelentőségét próbálja bemutatni, felvázolja e sajátságos éneklés jellemzőit, kitér a műfaj kutatásának néhány állomására, valamint összefoglalja, amit az énekek lejegyzéséről feltétlenül tudni kell.

A második tanulmányt Schmidt Éva írta nem sokkal 1982-es gyűjtőútja után. Egyik kedves adatközlője, Vera Griskina halála után kiadta a tőle gyűjtött sorséneket, bevezetéseképpen pedig összegezte, amit az egyéni énekről a közép-obi kultúrrégióval kapcsolatban fontosnak tartott. Úgy véljük, ebben az írásában a serkáli egyéni énekek elé a legjobb bevezetőt találtuk meg. A fentiek miatt azonban bizonyos vonatkozásokról két helyen lehet olvasni.

A kutatás kezdete

A hantik és manysik kultúrájának, elsősorban nyelvének kutatása a 19. századig tekinthet vissza, népzenéjüket azonban magyar kutatók az 1950-es évekig csak kiadványokból ismerhették. Terepmunkára akkor sem kaptak lehetőséget, de Kálmán Béla Leningrádban tanuló manysi egyetemistáktól gyűjtött dallamokat. Ez után is hosszú szünet következett, az obi-ugorokhoz utazni nem volt lehetséges.

1980-ban azonban Schmidt Éva a hantik között végzett terepmunka során legközelebbi nyelvrokonainktól a szöveges anyag mellett 48 hanti és 3 manysi éneket is rögzített. Az énekeket elvitte a MTA Zenetudományi Intézetébe Vikár Lászlónak, a Népzenei Osztály akkori osztályvezetőjének, a rokon népek zenéje kutatójának. Vikár nagy lelkesedéssel fogadta a gyűjteményt, amelynek különleges értéket az adott, hogy Éva a szövegeket is le tudta írni a dallamokhoz. Többen vettek föl a hantik között énekeket: a Zenetudományi Intézet archívumában megtalálható K. F. Karjalainen és A. Kannisto finn nyelvészek hanti és manysi dalokról készített fonogramjainak másolata a 20. század elejéről (A. O. Väisänen lejegyzési munkájának következtében a hengerek igen rossz állapotban vannak), valamint Gulya János, Tõnu Seilenthal, Kereszti Ferenc terepen készült későbbi felvételei. A szövegek hiányában azonban a felvételeken rögzített énekek nem kutathatók.

A Schmidt Éva által fölvett 48 dalt 14 asszony énekelte. Három asszony manysi énekek adatközlője, a többiek hantik. Közülük három Nyizsnyeje Narikariból, egy pedig Tugijaniból név és adatok nélkül szerepel a gyűjteményben, énekeik szövege sincs lejegyezve. Egy adatközlő muligorti, egy pedig kazimi: az ő énekeik szövegei sincsenek leírva. A gyűjtemény nagy részét, 40 dalt Schmidt Éva öt asszonytól vette föl: M. G. Szeburova, V. G. Kosztyina, P. A. Griskina és M. I. Griskina tugijani, A. Ny. Liszkova pedig kaltiszjani adatközlő.

Vikár a gyűjteményt átadta Lázár Katalinnak, hogy tanulmányozásával és feldolgozásával ő foglalkozzon. A feladat nem bizonyult könnyűnek, mivel a hanti énekek nagymértékben különböznek az európai zenétől, beleértve az európai népek népzenéjét is. Az világos volt, hogy először le kell jegyeznie a dallamokat, és hogy ehhez szükség van a szövegekre. Ezért aztán azt kérte Schmidt Évától, ami hivatalosan is feladata volt: írja le az énekek szövegét. Megtette, sőt a szövegeket le is fordította és jegyzetekkel is ellátta.

A közép-obi kultúrrégió

Kötetünkben serkáli nyelvjárásában gyűjtött egyéni énekek olvashatók. Magától értetődően merül fel a kérdés, hogy a publikálható anyagból vajon miért éppen ezekre esett a választás.

Főként kultikus szerepe miatt, de személyes kötődései folytán is Schmidt Éva számára a serkáli terület és a serkáli nyelvjárás is kiemelt jelentőséggel bírt. Ennek számos megnyilvánulása volt: a serkáli nyelvjárás alapján írta meg még a hetvenes évek második felében északi osztják leíró nyelvtanát, noha e dialektust hangtani sajátságai részben a délebbi csoporthoz kötik. Szívesen választotta tanításra is egyetemi oktatómunkája során. Mivel az obi-ugorok vallása, illetve e vallás továbbélésének lehetőségei is erősen foglalkoztatták, mindvégig követte az e területen zajló eseményeket. Egy metrikai témájú írásának bevezetőjében tömören vázolja az énekkultúra kiteljesedésének és a terület történetének összefüggéseit.

„[a közép-obinak nevezett osztjákokhoz köthető kultúrrégió] bonyolult képződmény. Északon a kazim-torkolati osztjáksággal határos, déli kiterjedéséről nincs biztos tudomásunk,mivel a nizjami nyelvjárású osztjákoktól délre eső csoportoktól az Irtis-torkolatig nincs folklór szöveganyag. Történetileg a Kodai voloszty és a szomszédos területek tartoznak hozzá – valaha az ugor lakosság kiemelkedő, központi területe volt. Etnikailag a népesség többsége osztják, kisebbsége obi vogul. A kölcsönös házasodás, részleges kétnyelvűség teljesen homogén kultúrát hozott létre. Néprajzi szempontból megkülönböztethető az Ob menti nagy falvak halász népessége és az Ob baloldalán párhuzamosan folyó Kis-Szoszva gyalogos erdei vadász lakossága. Nyelvileg az osztják serkáli (obi és kis-szoszvai), nizjami nyelvjárása, valamint a vogulok obi nyelvjárása tartozik ide. Központi fekvése és a Kodai voloszty politikai jelentősége következtében a kultúra elemei lehetőségük végső határáig csiszolódtak és különlegesen szabályos rendeződésű, szimmetriára törekvő alakzatokat hoztak létre. A kötöttebb formák kevésbé kedveznek a variabilitásnak, így a részrendszerek – további fejlődési lehetőség híján – kissé merevvé váltak. Az énekkultúrában a szinte európai fejlettségű dallamok, melyek az újabb stílusréteg jellemzői, visszahatva másodlagosan újrarendezték a szöveg poetikáját és metrikáját. A serkáli metrika, bár alapelveiben nem különbözik jelentősen az északibbaktól, jóval szabályosabb és áttekinthetőbb azoknál. Nem véletlen, hogy a későn (az 1930-as évektől) megismert serkáli énekes folklór alapján tudta megállapítani Steinitz az osztják metrika rendszerét és szabályait. Mivel műve az első átfogó munka volt, és ezt Austerlitz még tovább fejlesztette, az obi-ugor verstan kutatói számára immár örökre a serkáli stílus lesz az etalon, amihez más csoportok metrikáját mérhetik – még akkor is, ha azok eredetibbnek és archaikusabbnak bizonyulnak a serkálinál. Maga a „közép-obi” osztják kultúra eltűnőben van. A fiatalok, ha beszélik is a nyelvet (ami egyre ritkább eset), a tradicionális anyanyelvi éneklést elhagyják” (Schmidt 1990: 181–182).

A közölt énekek előadója, Anna Nyikityicsna Liszkova serkáli hanti, Kaltiszjaniban született. 1980-ban 65 éves volt, születési éve 1915 lehetett. Schmidt Éva összesen 12 éneket vett fel tőle. Kötetünkben 11 ének található; egy azért nem szerepel itt, mert azt nem serkáli nyelvjárásban, hanem manysi nyelven énekelte.

Tudjuk, hogy Liszkova asszonyt Schmidt Éva felkereste az 1990-es években is. A későbbi feljegyzésekből kiderül, hogy adatközlője még 2002 előtt elhunyt.

Amint a nyolcvanas–kilencvenes évek folyamatai alapján arra számítani is lehetett, a serkáli nyelvjárásnak ma legfeljebb néhány idősebb beszélője lehet. Többé nem veszélyeztetett, hanem kihalt nyelvjárásnak tekinthető.

Az egyéni énekekről

Az egyéni ének Schmidt Éva egyik kedvenc témája volt, ez már a publikációk számából és a gyűjtött anyag feldolgozásába fektetett munka mennyiségéből is kitűnik. Tudásának nagyságára szinte már közhelyszámba megy hivatkozni, e műfajjal kapcsolatban is csak azt ismételgethetjük, hogy azt nem önmagában, hanem elméleti és gyakorlati ismeretei birtokában a nyugat-szibériai régió kultúrájába való beágyazottságában, komplexen szemlélte. Érdemes ezen a ponton összefoglalni, hogyan alakult a finnugrisztikában az egyéni énekek kutatása.

Az obi-ugor folklór jellegzetes műfajaként az egyéni ének már jó másfél évszázada ismert. A kezdeti értetlenkedő és negatív véleményeket (Szorokin, Ahlqvist és Patkanov – összefoglalja Kálmán 1963: 18–19) Reguly, Munkácsi és Kannisto gyűjtéseinek megjelenése és feldolgozása után váltotta csak fel az érdeklődés és a pozitív értékelés. A 19. században jelentkező értetlenséget nagyrészt az okozhatta, hogy alig hasonlítható az Európában megszokott folklórműfajokhoz, és már hangzása is különös a nagyobb hangterjedelemhez szokott fülnek.

Munkácsi nyomán hosszú ideig sorsénekként emlegették, de közben azért tudni lehetett, hogy távolról sem minden ilyen alkotás summáz sorsot vagy életpályát. A 20. század végétől már inkább az egyéni ének elnevezés dominál a szakirodalomban.

A sorsének címszó a Világirodalmi Lexikonban a következőképpen hangzik: „az uráli nyelvcsaládon belül az obi-ugor (manysi, hanti) népek költészetének egyik jellegzetes, elterjedt, ma is élő műfaja. Keretei, stílusalakzatai adottak, archaikusak, hagyományosak; a tartalom mindig egyéni, szubjektív, tkp. az éneket éppen előadó személy versbefoglalt, énekelt önéletrajza. Bár az epikus elemek vannak túlsúlyban benne (főként eseményeket taglal), mégis lírai műfaj, egyes szám első személyben szól, s ha rejtettebb is, de érzelmeket, hangulatot életszemléletet is kifejez. Ősi és modern műfaj is egyben, amelynek legszebb darabjai az idők során közösségi énekké váltak, s amelyekből némelyik egyben a megszülető manysi és hanti irodalom első alkotásait is jelenti, illetve azoknak közvetlen mintája (...) (Domokos 1992).” „Improvizált, általában első személyes megfogalmazású (noha mások is előadhatják az egy-egy személyhez fűződő dalokat); személyes érzelmek is megjelenhetnek benne, de az alkalmi líra műfaja. A másokról szóló dalok gyakran gúnyosak. Formájuk a szabályozatlan szövegrész-ismétléstől a párhuzamosság és a korai strofikus szerkezet felé vezet. (...) Vitatott, hogy a több évszázados hagyományra valló régi témák voltaképpen mikor fogalmazódhattak meg. (...) Bizonyos fokig hasonlít rá több uráli népnél a röpdal nem egy alfaja (pl. a lapp juoigosz) (Voigt 1992).

A műfaj bemutatása e lexikonban és Kálmán Béla több művében (Kálmán 1963,1980) vogul anyag alapján történik. Hanti darabokat csak a 20. század végén ismertünk meg nagyobb számban. Zenei feldolgozást Lázár Katalin végzett. Az északi osztják énekekről az 1980-as évek években Schmidt Éva néhány publikációjából, a keletiekről pedig az 1990-es évektől kezdve Csepregi Mártától tájékozódhattunk. Ez utóbbi (szurguti hanti) anyag tanulságai szerint is (Csepregi 1997: 60) a mitikus és a szakrális műfajok a férfiakhoz kötődnek, a profánakatinkább a nőktől lehet gyűjteni. Az egyéni énekeknek erősen intim jellege van, meggondolják, hogy előadják-e vagy magnóba énekeljék-e saját dalukat. Csepregi Márta hangsúlyozza a lelki mozgatórugókat is: „(...) improvizatív műfaj, mely lehetőséget ad arra, hogy bárki kiénekelje örömét és bánatát” (Csepregi 1997: 62). Kiemeli a név (család) és a származási hely szereplése révén megvalósuló személyhez kötöttséget, ez az az alkotóeleme az énekeknek, amely a szöveg többi részének variálódása ellenére állandó marad.

Kálmán Béla elsősorban a téma alapján csoportosította az énekeket (természet, terhesség és szülés, szerelem, leánykérés, férjhezmenés, halál, munka, közlekedés, vendéglátás, az éneklés mestersége, ritkábban: falualapítás). Csepregi Márta hasonlókat jegyzett fel a keleti hanti területeken.

Schmidt Éva ismereteinek – újra egy közhely – töredékét közölte csak élete során. Az egyéni énekekről sem írt monográfiát, kisebb-nagyobb közleményekből rakosgathatjuk össze a legfontosabb adatokat és megállapításokat. Ezek közül a legjelentősebb (Ahol mindenki költő...) olvasható kötetünkben. Ebben fontos adalék az egyéni ének defíníciójához, hogy Schmidt Éva világosan megkülönböztet nagyobb terjedelmű, hosszú ideig csiszolgatott, kiérleltebb (bár szövegében nyilvánvalóan nem teljesen állandó!), ún. reprezentatív énekeket – szemben a vigadozáskor, mulatozáskor rögtönzött rövidebb terjedelmű, könnyedebb témájúakkal. (Írásaiban használja a sorsének terminust is, ez gyaníthatóan az előbbi, a reprezentatív énekfajtára vonatkozik.)

Másik forrásunk az 1980-as és 1982-es expedíciók eddig nem közölt gyűjtése. Az akkor magnetofonra rögzített énekek jelentős részét a későbbiekben előkészítette publikálásra: a hanti szöveget nemcsak lefordította magyarra, hanem nyelvi és néprajzi vonatkozásújegyzetekkel is ellátta, valamint részletes dokumentációt mellékelt hozzá (nem beszélve ezúttal a metrikai vizsgálatokról). E kommentárokban az énekek történetéről, hátteréről, az adatközlőről ugyan akad esetleges információ is, de lehetőség szerint a szerző nevét, a keletkezés helyét és idejét, az elsajátítás módját is végigkérdezte – ezek összefüggéseit is vizsgálni lehet. Kiderül belőlük, hogy az egyéni énekek több fajtája sokkal hosszabb időn át fennmaradhat, mint azt a szakirodalom korábban – más csoportok folklórja alapján – gondolta. Feltárul az is, hogy a személyhez kötöttségnek sokféle megnyilvánulása lehetséges; megtudjuk, hányféleképpen jelentkezik a gyakorlatban, hogy az egyéni énekkel a szerző a közösségi emlékezetbe véste nevét és történetét. Fogalmat alkothatunk arról, hogy mi módon (közvetlenül vagy közvetve, hányszoros közvetítéssel stb.) adják át egymásnak az emberek ezeket a dalokat, milyen szabályok szerint lehet más énekét énekelni, melyek az éneklés legfontosabb fórumai stb. Ugyanezek a háttérmagyarázatok teszik kézzelfoghatóvá, hogy az egyéni ének igen tág kategória, és nemcsak arról van szó, hogy sok alfaja dokumentált, hanem más, ismert műfajok irányában hogyan mosódik el a határ: nem ritkán válik az egyéni énekből medveünnepi humoros vagy éppen mitikus tartalmú jelenet, illetve táncének (Sipos megj. előtt).

Az énekköltésről

Amint az egy korai, nosztalgiától sem mentes cikkéből kiderül, ennek az éneklésnek az értékét számára legfőképpen az adta meg, hogy énekköltői tevékenység egyéni, kreatív alkotást feltételezett. Tapasztalatai szerint a 20. századi Európában már visszaszorult az egyéni alkotás lehetősége, a költészet és az irodalom hivatásossá vált, az egyén néhány kivételtől eltekintve (pl. sirató, gúnydal, keserves) „az énekesek általában készen kapják a műalkotást, csak a szájhagyományozó újraformálás és újraértékelés ad teret alkotó törekvéseiknek”. Schmidt Éva mint letűnt korra utalt a hősénekek és a napokig tartó medveünnepek világára, amely lezárultával az egyéni énekköltésnek még kedveztek a feltételek. Ez utóbbit is fogyatkozni látta azonban, és a nyelvvesztés is érzékelhető volt a fiatalok körében (Schmidt 1981: 15).

Szinte minden idevágó írásából kiderül, mennyire érdeklődött az énekköltési kompetencia különféle összetevői iránt. Nyelvi hangsúly, zenei sorok, metrum, formulák, tőismétlés, alliterációk, metaforák, motívumok, párhuzamok ismerete – hogy csak néhányat említsünk az írásaiban leggyakrabban előfordulók közül. Ide kívánkozik frappáns megfogalmazása, amelyből kiderül, hogy az igen bonyolult műveletek könnyed, esetenként virtuóz kivitelezését mennyire csodálta: „Kezdődhet az alkotás, tíz–tizenöt szint összehangolása” (Schmidt 1981: 15). Erősen foglalkoztatta, hogy mi az, amit készen kap vagy átvehet az elődöktől az éneklő korba érkező osztják vagy vogul ifjú, mi múlik a hagyományok átlagos ismeretén, milyen egyéb (másodrendű vagy mikro-)szabályok, rendezőelvek ismerete teszi némelyik énekest kiemelkedő tehetséggé. „Kétségtelen, hogy a dallamok, ritmikai és hangsúlyképletükkel egyetemben, a szövegtől függetlenül is léteznek. Különösen szembeötlő ez az olyan „ad notam” jellegű énekkultúrában, mint az obi-ugor. A közismert dallamokra bárki maga költi a közismert formulákból álló szöveget és a viszonylag állandósult szövegű, de hosszú énekeket is inkább minden alkalommal újraszerzik, semmint megismétlik. Az énekesek tulajdonképpen azt tanulják meg hallásból, hogy helyi stílushagyományuk szerint a dallam hangsúlyainak milyen egybeesése kívánatos a szöveg hangsúlyaival és hogy ezt milyen töltőelemekkel lehet elérni. Ugyanazokat a formulákat különösebb nehézség nélkül éneklik különböző szótagszám- és hangsúlymegoszlási variánsokban a dallamritmus követelményei szerint. Természetesen fogalmuk sincs a vers mibenlétéről – nincs is ilyen fogalom az osztják nyelvben. A ritmikusan rendezett, azaz töltőelemek segítségével szabályos hangsúlymegoszlásúvá tett szöveg számukra egyszerűen „ének”, akkor is, ha az európai fül a zeneiség minimumát sem fedezi fel benne. Viszont az ő fülüket sérti a szabálytalanság.” (Schmidt 1990: 190).

Az énekek nyelvéről és írásmódjáról

A serkáli dialektusú szövegek viszonylag nehezen olvashatók azok számára, akik az ehhez egyébként nyelvészeti szempontból nagyon közel álló északi nyelvjárásokat (pl. obdorszki, berjozovi, kazimi stb.) jól ismerik, hiszen a serkáliban az északi nyelvjárások számos l-féle hangjának t felel meg, az „ismerős” szavakat is jelentősen elváltoztatva, és említhetnénk számos más hangmegfelelést is.

Aki pedig valamennyit tanult serkáli osztjákul, annak számára különösen lehangoló, hogy az énekek szövege még a fordítás birtokában sem könnyen érthető. Ennek legfőbb oka nem is az archaikus grammatika (hiszen ahhoz a kiadott folklórszövegek nagy részében hozzá lehetett szokni, illetve ezekről a szakirodalomból tájékozódni lehet). Sokkal inkább az okozza a nehézséget, hogy a hanti (és a manysi) éneklésben a szavakhoz többféle töltőelem társul. E jelentéssel általában nem bíró töltőelemek funkciója az, hogy a verssort alkotó szókapcsolat szótagszámát a kellő mértékben emelje, illetve hogy a hangsúlyviszonyokat módosítani lehessen segítségükkel. Ugyanis – az európai folklórhoz szokott fülnek kissé idegen módon– ezen énekeknek részben a szöveg sajátos lüktetése adja meg a költőiségét. A töltőszótagok helye távolról sem esetleges vagy ötletszerű, a betoldásukat vezérlő szabályok kutatására Schmidt Éva rengeteg energiát áldozott. A kötetünkben olvasható – és az 1980-as és 1982-es expedíción gyűjtött, különféle műfajú – énekek metrikai feldolgozását is a tőle megszokott precizitással végezte. Noha számos alkalommal írt róluk, e munkálatok összegzése sem készült el, az énekek metrikai feldolgozása kötetünknek sem célja. Ugyanakkor néhány szót mindenképpen igényel e sajátos versszervező technika és annak lejegyzése.

E speciális „szövegszerkesztés” lényegének összefoglalása is Schmidt Éva fent idézett írása alapján a legegyszerűbb. Igen bonyolult szabályok és változatos eszköztár – amelybőllegfontosabbak a töltőszótagok – biztosítja azt, hogy az énekben azenei, a nyelvi és a metrikai szinthez tartozó hangsúlyok össze legyenek hangolva. A zenei hangsúly voltaképpen nem más, mint az ütemek kezdete. A nyelvi hangsúly a hanti nyelv esetében a szavak első szótagján van, és annak feltétlenül egybe kell esnie a zenei hangsúllyal. A metrikailag és zeneileg hangsúlyos helyekre azonban kerülhetnek nyelvileg hangsúlytalan szótagok is. Ez olyankor történik, amikor a szöveg nem elég hosszú ahhoz, hogy kitöltse a teljes sort, ahhoz töltőszótagok betoldására van szükség: ilyenkor a második ütem elejére eshet nyelvileg hangsúlytalan töltőszótag (-γa-). Ami a metrikát illeti, a hangsúlyokat a verssor egységeinek függvényében lehet meghatározni. Az egyes verssorok félsorokra, a félsorok ízekre, az ízek pedig szótagokra oszlanak Schmidt Éva terminológiájában. Számos sorfajta létezik az azt felépítő szótagok száma, elrendeződése, valamint variációs lehetőségeik szerint: kötetünkben találhatunk példát a 3 | 2 || 3 | 2-es (Matronuska Andrijovna), továbbá 3 | 2 || 3 | 1-es (Medve-gombos, táplálékos Nyarasz...), valamint a 2 | 2 || 3 | 2-es (Naptól körbejárt puszta földemen...), a 2 | 2 || 3 | 1-es (Kis Annuska Leontyijevna), a 4 | 3 || 4 | 2-es (Varvara Pavlovna), illetve a háromízűek közül a 2 | 2 | 1 || 2 | 2 | 1-es sorfajtákra (Kis Annuska Tupurovna), hogy csak néhányat említsünk (az idézett sortípusok még nem határozzák meg metrikailag az adott éneket, mert azénekeket nem egyetlen sorfajta alkotja).

A töltőelemek jelölésének többféle módja létezik Schmidt Éva gyakorlatában. A versszövegekben rendszerint kerek zárójelben jelennek meg azok a hangok vagy szótagok, amelyek nem részei a prózai beszédnek – vagyis nyelvi szempontból nem kellene ott lenniük. Általában szögletes zárójelbe írta azokat a hangokat, esetleg szótagokat, amelyek énekléskor elmaradtak – nyelvi szempontból azonban ott kellene állniuk. Ez utóbbi a jelen kötetben olvasható énekekre is igaz. Ami a kerek zárójeleket illeti, a metrikai táblázatok tanúbizonysága szerint az énekek nagyobbik részében a verssor bizonyos helyén levő szótagokat jelölte vele. Van azonban olyan ének is, amelyben a zárójelezés elsősorban grammatikai szempontok szerint történik. Lássunk erre egy egyszerű példát. A Matronuska Andrijovna című ének lejegyzésében az 'ide érkezésének idején' jelentésű szókapcsolat (13. sor) a következőképpen fest: tĭγ śĭ jŏxtij(uγa)ttet ĭr(na(ja), ahol a jŏxɘt- tőből képzett igenév birtokos személyjellel ellátott alakja5 (kb. mint a magyar érkez-t-e) könnyedén azonosítható a zárójelen kívülre eső szórészekből. Ugyanezt az alakot a metrikai feldolgozásban azonban a következőképpen látjuk viszont: jŏx – ti – (ju) – γa – tet. Már az is megnehezíti a szóalak azonosítását (morfológiai tagolását), hogy a hosszú -tt- helyén rövid szerepel. A zárójelben szereplő (ju) szótag pedig nem grammatikai értelemben felesleges, ám metrikai szempontból fontos hangsort jelöl, hanem a szónak azt a részét, amely a verssor első félsorában a második íz második szótagját alkotja. Így sorakoznak az ének metrikai feldolgozásában a szóban forgó oszlopban egymás alatta (γu), (ju), (ja), (u), (a) töltőelemek (szótagok vagy hangok). Az említett énekben természetesen meghagytuk ezt az eltérő – és kétségtelenül könnyebben olvasható – lejegyzési változatot, a többi ének zárójelezése a fent idézettek közül a második eljárás szerint történik. A szövegekben a legminimálisabb egységesítéseket hajtottuk végre, pl. az igen gyakori -ije töltőszótagot, amely zárójelben és kötőjellel is előfordult, mindig zárójelbe tettük.

Az emelt (felső indexben) látható zárójeles vagy zárójel nélküli magánhangzók időtartama rövidebb, mint a megfelelő normál helyzetűeké. Az ugyancsak felső indexben és zárójelben, a magánhangzóval kezdődő szavak első betűje előtt megjelenő mássalhangzó (a legtöbbször γ) pedig hiátustöltő, mivel az énekelt nyelv fonotaxisában két magánhangzó még abban az esetben sem kerülhet egymás mellé, ha szóhatár van közöttük.

A leírásban használt jelek hangértéke Steinitz 1950, illetve a Schmidt Éva Könyvtár 3. kötete segítségével tisztázható. A szavak hangalakja eltérhet a serkáli nyelvjárásban várható alaktól, ezek magyarázatát általában megadják Schmidt Éva lábjegyzetei, illetve néhány esetben a szerkesztői megjegyzések.

Lázár Katalin – Sipos Mária

Tartalom

BEVEZETÉS  
Schmidt Éva és a serkáli egyéni énekek
(Lázár Katalin – Sipos Mária)
 7
Schmidt Éva: Ahol mindenki költő 16
ANNA NYIKITYICSNA LISZKOVA ÉNEKEI  
Kétmagú dallamok  
1. Matrjonuska Andrijovna 24
2. Medvegombos, táplálékos Nyarasz 30
3. Kis Annuska Tupurovna 40
4. Varvara Pavlovna, Pavlovna 58
5. Kabargyinka, kedves nőcske 64
6. Szárnyas Zoja, énekelek 70
7. Zöld fűtől benőtt földet 77
Hárommagú dallamok  
8. Prokopij öreg kis Ljopkája 87
9. Kis Annuska Leontyijevna 92
10. Kis-ló-vég nemzetségű nő 107
11. Naptól körbejárt puszta földemen 118
Jellegzetességek a hanti vokális népzenében (Lázár Katalin) 132
Irodalomjegyzék 136
Módosítás dátuma: 2009. július 16. csütörtök, 16:59